5. fejezet

2011. január 20.

A dolgok elkezdtek a helyükre kerülni.  Anne és Gemma nagyon segítőkészek és igen sokat járnak át hozzánk. Apa és Star szinte egész héten vásároltak, így percenként kaptam a telefonhívásokat, hogy milyen függönyt szeretnék a szobámba barackvirágot vagy rózsaszínt… Maradtam a barackvirágnál, és ehhez igazították a kinézetet is.  Egyre több dolog került be a házikóba, így egyre otthonosabbá vált.

Apa a jövő héten kezd a cégnél, vagyis a holmes chapeli kirendeltségénél.  Starla szabadidejében állások után kutatott az újságokban, interneten és személyesen is a város különböző pontjain. Ma is megy egy állásinterjúra egy szépségszalonba, ő lenne a másodlagos fodrász. Remélem megkapja, mert nem véletlenül ezt a szakmát választotta, a fizetése is jó, és közel van a házunkhoz. Mivel száz százalék hogy iskolába még nem járhatok, majd csak a következő félévben, azért apa felkutatta a város legjobb magántanárait, akik felzárkóztatnak a következő évre. Gina visszatért Londonba, de megígérte hogy gyakran jön látogatni. Apa szaván is fogta és elhívta ebédelni.  Később kiderül hogy Ginának van egy velem egykorú lánya, aki vele él Londonban, és szeretné bemutatni.

 Ahogy kimásztam kimásztam az ágyból, érzékeltem hogy végre a lakásban is meleg uralkodik. Hiába esett kint a hó, és csapkodta a szél a fák ágait, de én az idebenti melegben kitűnően elvoltam. 

-   Rendben van a zakóm?  - kérdezte apa ideggel küzdve.

-   Igen, apa nyugodj meg, remekül áll.  – mosolygott Starla.

-   Pontosan, nagyon fess vagy!  - támogattam.

Ma jön le Gina a lányával, Lyrával ebédre. Gina nagyon szeretné bemutatni nekünk őt, vagyis… nem is tudom lehet hogy azt szeretné hogy a lánya ismerjen minket, de ez mellékes. Kissé feszült volt a hangulat, mivel ez olyan „randi a gyerekekkel” dolog volt.  Starla és apa kinyalták az egész házat, de engem szokás szerint nem hagytak dolgozni mondván hogy könnyen fertőzést kapok a portól.  Kaptam magammal egy könyvet, és leültem az ablakpárkányomba olvasgatni.

 Feltűnt, hogy az ablakommal szembeni ablakban sosem égtek a fények. Gondolom ez Harry szobája.  Furcsa úgy itt élni, hogy tudom hogy egy híres énekes a szomszédom. Anne rengeteget beszél róla nekem, és én csak bámulattal hallgatom hosszú monológjait.  Elmesélte, hogy miként került be az x fakorba, és hogyan került össze a srácokkal. Kisebb koráról is mesélt nekem, gondolom mert nagyon hiányzik neki.

Sokáig olvashattam, mert nővérem kiabálására lettem figyelmes.

-          Megjöttek! – harsogta.

Gyorsan felkaptam a parókámat és lebaktattam a lépcsőn.

2011. június 01.

-   Jól figyelj Haley! Tudom hogy meg tudod csinálni! Egyszerűen biztos vagyok benne! – hallottam tanárom bíztató szavait.

-   De nem fog menni! – könnyeztem.

-   Tudom, hogy megcsinálod! Nem azért tanultál meg fél év alatt egy egyéves anyagot, hogy aztán megbukj a vizsgán!  - fogta meg a vállam. – Rendben? Haley, menj be az ajtón, és minden menni fog! Bízz bennem!

Bólintottam, majd elindultam az ajtó felé, amik félelmeimet keltették.  Mr Huntingwaynek teljesen igaza volt… beléptem,  kihúztam a szóbeli tételt, és csak folytak belőlem a dolgok.

Ez így ment egész vizsgaidőszak alatt.  Az írásbelikre meglett a négyes, a szóbeliek egytől-egyig jelesre sikerültek.  Itt lehetne azt mondani, hogy a betegségem miatt kivételeztek velem, de igazság szerint meg sem látszott rajtam…testileg. A hajam már a nyakamig ért, nem tudom hogy a fenébe nőtt így meg. Kicsit szedtem magamra, de testsúlyom míg így sem érte el a negyvenhat kilót.

 A tél tavaszra fordult, a tavasz pedig nyárra… Apa és Gina nagyon, vagyis inkább nagyon-nagyon összemelegedtek. Lyra pedig olyan lett számomra, mint valami kishúg. Igaz, hogy csak eggyel járt alattam, de mindig olyan kedves, és édes volt velem, sosem vetett meg, vagy csúfolt ki.  A dolog olyan komolyra sikeredett hogy, Gina és lánya otthagyják Londont miattunk. Most költöznek be hozzánk egy hét múlva, mikor vége Lyra iskolaévének.  Hamarabb is jöttek volna, de apa meg akart bizonyosodni arról, hogy velem minden rendben lesz.  Már mikor nekem is könyörögnöm kellett beleegyezett. Annyira megható ez az egész… apának van valaki akit szerethet, nekem és Starlának van egy kishúgunk és egy „pótanyánk”, Lyrának pedig „pótapja”.

Idilli család lettünk, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy bennem is kezdtek rendbe jönni a dolgok.  Anya és Alex hiánya is iszonyúan kínzott, de így sokkal könnyebb volt.  Igaz, az éjjeliszekrényemen ki volt állítva egy kép anyuról, és egy kép rólam és Alexről. Ginát egyáltalán nem zavarta, hogy ott van a kép anyuról, tudta hogy milyen nehéz lehet most nekünk, sőt még ő is megnézegette.  Lyra Starla szobájában fog lakni, és nővéremet egyáltalán nem zavarja, hogy lesz társasága.

Nem, még nem találkoztam a kis szupersztárral, mivel amint befejezték a lemezt, el is mentek turnézni… talán egy nap, de a családja nagyban segít nekünk még mindig, és ez kiegészült Robinnal, Anne férjével is. Sokszor nem tudjuk hogyan háláljuk meg a sok jó tettüket és támogatásokat.  Néha összeülünk egy vacsora erejéig, és beszélgetünk. Ilyenkor nagyon jó és oldott hangulat uralkodik. 

2011. augusztus 24.

-   Jaj te lány! Vigyázzál magadra, vagy nagyon megbánod! – ölelt magához hosszan nővérem.

-   Te pedig jó legyél az álmok városában!  - könnyeztem. 

-   Meglesz kislány! 

Nővérem még szépen elbúcsúzott mindenkitől, majd beszállt Ginával a fekete BMW-be. Drága nővérem kitalálta, hogy ő egyetemre fog járni Londonban, és még talált mellé egy állást is. Gina ragaszkodott hozzá, hogy a régi házukban lakjon, így Lyra megkapta a szobáját.

Nem tudom hogy fogom nélküle bírni, hiszen meghatározó személy az életemben, de így is sok mindent fel kellett adnia miattam.  Pótanyukám felajánlotta neki, hogy felviszi Londonba, és mi addig otthon maradunk.  Apa is nagyon nehezen viselte, de ő is tisztában volt vele, hogy kell neki a szabadság.

Ahogy a fekete autó elhajtott, az utcába behajtott még egy, de sokkal hosszabb. Apa még Starla után nézett, de én az új jövevényre pillantottam. Amint az autó leparkolt Annék előtt, tudtam hogy ki az… megérkezett Harry.  A limuzinból kilépett egy magasabb, göndör hajú fiú kullogott ki, aki napszemüveget viselt, és látszólag nagyon nyúzott képe volt.

-   Ne már… - hallottam Lyra csodálkozó hangját – a szomszédom Harry Styles? – hüledezett.

-   Nem is tudtad? Pedig folyamatosan a zenijüket hallgattad. Még mondtam is hogy elmondhatod neki, hogy kívülről tudod a dalszövegeket.

-   De… én azt hittem, hogy csak úgy mondod… hogy viccelsz. Oda kell mennem. – jelentette ki.

-   Hé! Most nem mehetsz oda! Anne nem nagyon örülne neki, ha letámadnánk a régen nem látott fiát.  – tartottam vissza.

-   Igazad van.

-   Hé, lányok, menjünk be! – javasolta apa.

Lyra sokkolt arckifejezéssel lépett át a ház küszöbén. Felesleges volt visszatartani, mert később láttam hogy lánytömeg árasztja el az utcát „Csókolj meg Harry Styles” táblákkal. Úgy határoztunk, hog közösen kiheverjük Starla búcsúját egy közös filmnézéssel.  Apa pattogtatott kukoricát, hugicámmal pedig kikerestünk valami vígjátékot. Együtt néztük a filmet, majd apa egy hirtelen ötlettől vezérelve kitalálta, hogy főzőcskézzünk közösen.  Hát ebből kisült egy jó adag flekken hús, és almás sütemény.

Megvacsoráztunk, és mindenki felvonult a saját kis birodalmába.  Mikor beléptem a szobámban, szokatlan dolgot tapasztaltam. Az első dolog amit megláttam az volt, hogy a szemben lévő szobában ég a villany.  Közelebb sétáltam az ablakhoz, és átnéztem a szomszédba. Hát… nem hiszem hogy alkalmas pillanatban, hiszen a srác éppen a pólóját vette le. Észrevett engem, amitől kissé zavarba jöttem. Mosolyogva integetett nekem, majd fejét rázva felvett egy másik pólót.

Másnap reggel apának dolga volt, Lyra pedig még bőven aludt. Mikor ilyesmi történt én csak átmentem és beszélgettem Gemmával, de nem tudtam hogy ez jelenleg alkalmas-e, de unalmam legyőzött. Féltem egyedül lenni, mert akkor mindig csak gondolkoztam, ami nem tett jót nekem.

Félve felhívtam Annet.

-   Hallo? – szólt bele.

-   Szia Anne… tudom hogy itthon van a fiad, de nem zavarna, ha átmennék? Nem okoznék gondot?

-   Nem, dehogy gyere kislány, még úgy is alszik mind a kettő. – mosolygott.

Így felkaptam egy farmer rövidnadrágot egy virágos toppal, nyakalá érő hajamat kifésültem, s fogat mostam.   Átbaktattam Annehez, aki kakaóval várta érkezésem. Kiültünk  a teraszon lévő hintaágyba.

-   Na nincsen táraságod kicsi?

-   Lyra alszik, apa ügyeket intéz, Starlát pedig felvitte Gina Londonba.

-   Ja tényleg, tegnap utazott.

-   Harry pedig tegnap ért haza.

-   Hát igen… minden vég valami kezdete. – mosolygott rám.

-   Sziasztok… - lépett ki Harry napszemüveggel.

-   Ó Harry! Szeretném bemutatni neked Haleyt, tudod már meséltem róla. – kicsit meglepett hogy Anne a híres fiának rólam zagyvál telefonon.

-   Haley! Á tényleg sokat hallottam rólad!  Hogy vagy? – na igen… a tipikus kérdés.

-   Köszönöm… megvagyok. – feleltem egyszerűen. Harry anyjának és nekem is feltűnt, hogy ez nem egy jó kezdő kérdés.

Ültünk ott egy darabig, majd Anne bement, mert talált valami aprócska ürügyet.

-   És ti mikor költöztetek ide?

-   Hát… januárban.

-   Jézusom, é azóta nem találkoztunk volna?

-   Nagyon úgy fest. És hol jártál eddig?

-   Hát… egy ideig készült a lemezünk Los Angelesben, majd X-faktor turné… később a mi turnénk. Öhm… a fiúkkal vettünk egy házat Londonban, de ide most szívesebben hazajöttem.

-   Értem…

-   Most forgattunk videoklippet…

-   Aham… - nagyon szar társaság vagyok, de rosszul esik hogy ennyire sajnál.

Ekkor odaért Lyra is.

-   Haley, a fene vigye el! Elhúztál a  fenébe, engem otthon hagytál, és nem szóltál hogy ide jösz.

-   Aludtál, drága… - nyújtottam rá a nyelvem.

Harryt meglepte, hogy velem lehet normálisan is beszélni, és nem kell folyton félni attól, hogy rosszul leszek. Biztos Gemma elmesélte neki mi történt az első találkozásunkkor.   

4.fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, amit a blogommal tettem, de nem bírom írás nélkül. Ha azon kapom magam hogy a matekfüzetemben másfél oldalas folytatások vannak az egyenletek mellett, akkor az csak jelet valamit. Tudom, hogy elveszítettem a bizalmatokat, de igyekszem visszaszerezni, és a nyáron is gőzerővel igyekszem dolgozni. Szóval... egy kis olvasnivaló.

2011. január 13.

Ahogyan érzékeltem, hogy a repülő leszállni készülődik, elkapott a hányinger. Apa és Starla arcán aggódáson kívül semmi mást nem érzékeltem.  Vettem egy nagy lélegzetet, és igyekeztem magamban tartani a repülőn felszolgált reggelit. Hiába csak három falatot ettem, ha az sem marad meg bennem.  

Véget nem érő szenvedés után a repülő landolt a londoni reptéren. Családommal karöltve léptem le a repülőről, egyenesen a britt földre. Ugyanúgy mint Jacksonvilleben, itt is hatalmas tömeg volt, és nehezen tudtam megállni a lábamon anélkül, hogy el ne essek. A sebemnek sem tett jót, mikor egy olyan százhúsz kilós nő nekem esett. Apa szépen leosztotta a nőt hogy figyeljen, míg Star igyekezett a terminál kijáratához vezetni. 

Kiértünk a friss levegőre, ahol a szmog még nem ködösítette el a levegőt. Nővérem első dolga az volt hogy leültetett egy padra. Percekkel később megjelent apa, aki azon nyomban leintett egy taxit, és benyomott a hátsó ülésre.

-   Haley, mi elmegyünk a csomagokért. – jelentette ki.

-   Segítek…

-   Dehogy is! Csak maradj itt! Nem tenne most jót a cipekedés. – ellenezte.

Akaratlanul is a londoni fekete taxiban ragadtam. Fogalmam sem volt hogy hol lesz az a bizonyos hely, amit egyszer majd az otthonomnak nevezhetek.  Egy ideig bámultam ki az ablakon, és néztem az itteni életet. Hát… maximum a turistákról tudtam meg többet egy repülőtér közelében.  

Több mint fél óra elteltével megjelent apa az első bőröndökkel. Mögötte baktatott Starla is. Még vagy háromszor fordultak, mire egy életet tartalmazó bőröndsor állt előttem.  Nem tudom hogyan, de az összeset sikerült  beletuszkolni a taxiba.

-   Vállalnak helyközi fuvarozást is? – kérdezte a a sofőrt.

-   Sajnálom uram, de csak helyivel foglalkozunk… - adta meg unottan a választ.

-   Rendben, akkor… - apa előkapta  a telefonját és betárcsázott egy számot. – Hallo Gina! Igen, én vagyok az Rob… lenne egy kis problémánk… nm tudom hogy juthatnánk el ennyi csomaggal Holmes Chapelbe… - szóval Holmes Chapel… sosem hallottam róla -  Tényleg? Ó nem is tudom hogy köszönhetném meg… Igen, nemsokára ott leszünk.  Igen, köszönöm, viszont hallásra!

-   Na? – kíváncsiskodott nővérem.

-   Azt mondta hogy menjünk be a belvárosba… a Harrods közelében lesz, és ő levisz minket.

Apa útközben elmesélte, hogy ez a Gina felvette vele a kapcsolatot, mikor álást keresett, és mindent ő intézett el neki.  Negyven perces intenzív autókázás után megérkeztünk a megadott helyre. Apa szinte kirepült az autóból megpillantva a keresett személyt.  Odalépett az alacsonyabb, rövid szőke hajú nő felé és kezet nyújtott neki.  Pár percig beszélgettek és nevettek egy kicsit, majd elindultak felénk.

-   Haley, Starla, szeretném bemutatni új kollégámat, Gina Hollowayt! Gina, ők a lányaim, Haley és Starla.

-   Sziasztok lányok! – szólalt meg a nő, nagyon gyenge, édes hangján – Örülök, hogy megismerhetlek benneteket.

-   Szervusz Gina, mi is nagyon örülünk! – reagált rá nővérem.

-   Hello – nyújtottam kezemet én is.

-   Lányok olyan szépek vagytok! – bókolt, bár nem hiszem hogy rám ma a „szép” jelzőt lehetne használni.  Egy ideig csak álltunk ott, apa tenyerét a vállamra fektette, és néztünk. – Akkor… indulhatunk?

-   Persze – mosolygott rá apa… szerintem itt alakul valami. Nem baj, legalább ő boldog lesz.

Átpakoltuk a csomagokat Gina fekete BMW-jébe, és elindultunk.  Itt sokkal zordabb és hidegebb idő uralkodott, mint Amerikában, de én élveztem. Út közben figyeltem a hópelyheket, amik csak hullottak és hullottak egyre sűrűbben.  A közel három órás út során Gina nagyon jól összebarátkozott apuval, és Starlával is, de még az én szívembe is belopta magát. Tudtam, hogy tud a betegségemről, de nem akart róla beszélni, amit nagyon megköszöntem neki.

Még csak most kezdek el újra élni… a borzalmas, égető fájdalom még mardossa a szívemet, de nekem lépnem kell. Hiányoznak… hiányozni is fognak és soha nem fogom elfelejteni őket. Ez az én esküm.

Szerintem elszunyókáltam a repdeső hópihéket figyelgetve, mert Starla ébresztett fel azzal a hírrel, hogy megérkeztünk.  Kipattantam, vagy inkább kikullogtam a BMW-ből, és ház bejárata felé vettem az irányt.  A ház nem volt túl nagy, fehér volt, fa nyílászárókkal. A garázs kapuja is fa hatású volt, pont mint a kerítésnek. Beléptem a házba és egy apró előszobában találtam magam. Ott volt egy aprócska ajtó, ami valószínűleg a lenti mosdót takarta.    Az előszobából nyílt a nappali, vagyis szerintem mivel egy teljesen üres terembe érkeztük, ahol csak éppen néhány ablak volt.  A nappaliban volt az emeletre vezető lépcsősor mögötte pedig a konyha, amiből egy ebédlő is nyílt.  Visszatértem a  nappaliba és felmentem a lépcsőn Gina segítségével. Fent mindössze egy aprócska folyosó volt, két oldalán két-két ajtóval.  Az a bal oldalon lévő első ajtó egy fürdőszobát takart egy mosdókagylóval és sarokkáddal. Mellette levő ajtó egy nagyobb hálószobába vezetett, aminek az ablaka az utcára nézett. Jobb oldalon két teljesen egyforma ki szoba volt, mind a kettőhöz tartozott egy-egy picike gardróbszekrény. Mindkét szobán egy ablak volt, mi alatt egy olyan párkány volt, hogy az ember kényelmesen elfért rajta ülve, kinyújtott lábakkal.

-   Na melyik szobát választod kicsim? – kérdezte mosolyogva apu.

-   Szerintem a legnagyobbat kéne… ott lesz privát szférád, elférnek a gyógyszerek, és minden más. – javasolta Star.

-   Nem… inkább ezt szeretném – mutattam a két egyforma szoba közül a belsőbbre.

-   Rendben kicsim, mindent megteszünk. – simogatott meg apa.

Nem sokkal később, mikor a csomagokat hurcoltuk – pontosabban hurcolták, mivel engem lenyomtak egy székre – a szomszédból kijött egy sötét hajú magasabb nő a lányával.

-   Jó napot! Anne Cox vagyok, ő pedig  lányom Gemma.  – nyújtotta kezét apa felé.

-   Hello Anne, Robert Abott vagyok, ők a lányaim Haley és Starla, a csinos hölgy pedig Gina Holloway.

-   Örvendek – mutatkozott be mindenki mindenkinek.

-   Kell valami segítség? – udvariaskodott Anne.

-   Nem köszönöm… - kezdte apa – inkább megkérhetném arra, hogy Haley bevigye? Félek hogy idekint meg fog fázni… - Anne először értetlenül nézett rám és apára felváltva, de teljesítette a kérést.

Beléptünk a házukba, ahol a meleg elárasztotta  a testemet. 

-   Kérsz egy kis teát? – tette fel a kérdést Anne jó háziasszonyhoz méltótan.

-   Igen. – válaszoltam. A ház otthonos volt, de még így is valami hiányt éreztem benne. – Csak ketten laktok itt?

-   Nem, itt lakik még a férjem Robin, és a fiam… aki jelenleg Los Angelesben van a bandájával – felelte szomorkásan.

-   Oh… szóval híres?

-   Valahogy úgy… tavaly indult az X-faktorban,  de csak úgy jutott tovább hogy összerakták 4 másik fiúval. Harmadikok lettek, és most készül az első lemezük.

-   De jó… biztos sok rajongójuk lesz.

-   Hát igen… féltem is, mert csak annyit tudtam hogy egy apuka költözik ide a két lányával… reméltem hogy nem valami őrült rajongók… - nevetett bele mondandójába, de ekkor Gemma lépett a konyhába.

-   Anya, Harry keresett.

-   Igen? – csillant fel a szeme. – Visszahívom, addig itt maradsz Haleyvel?

-   Persze – mosolygott rám.

Gemma felszolgálta nekem a teát, majd leült mellém az asztalhoz.

-   Látom  a szüleid nagyon aggódnak érted… - kezdte félve, de gondolom sejtette hogy valami nincsen rendben.

-   Hát… igazság szerint ő nem az anyukám volt.

-   Oh… és hol van most?

-   Meghalt – feleltem, miközben egy könnycseppet töröltem le az arcomról.  

-   Sajnálom… nem akartam.

-   Semmi baj – ráztam a fejem – már régen történt.

-   És miért ide költöztetek? Honnan is jöttetek. – faggatózott.

-   Jacksonvilleből jöttünk ide… új életet kezdeni.

-   Értem… - Gemma sajnos nem nagyon bírt kíváncsiságával. – És mi történt…

Összekeveredtek bennem az érzelmek… sírni akartam, de nem akartam egy szinte vad idegen előtt… viszont az egész életemet sem akartam elmesélni neki anya halálától Alex haláláig. Nem tudom mi történhetett, mert a lány csak rohant felém, és a fejem alá kapott.

-   Úr isten, Haley! – láttam fejem felett csodálkozó arckifejezését. Gondolom leeshetett a parókám. – Te… jézusom! – könnyezett el. – Anya, segíts! Kérlek! Haley sokkot kaphatott!

A következő percben már Anne is felettem küzdött könnyeivel.

- Menj, szólj a szüleinek!  - hallottam a szavakat, de már nem sokat fogtam fel belőle. A kép megint elhomályosodott, és én lecsuktam a szemeimet.

A következő amire emlékszem az volt, hogy egy ismeretlen hangot hallottam megszólalni.

- Igen, semmi komolyabb baja nincsen, most még gyenge, biztosan valamin felidegesítette magát.

- De mi történhetett? – aggódott Gina.

Gemma kezébe temette arcát, majd megszólalt:

-   Én… szerintem én voltam. Az életéről kérdeztem.

Apa és Starla összenézett, majd bólintottak. – szerintem jó lenne elmondani nekik is. 

♪*♪

Robert kivezette Annet és Gemmát a szobából, lányát Ginára és Starlára hagyva.

-   Haley beteg? – kérdezte kapkodva Gemma.

-   Csitt! – intette le Anne. 

-   Haley élete… - kezdte Rob – nehéz, és nem túl vidám. Mikor Hat éves volt, az anyja meghalt balesetben. Nagyon nehéz volt feldolgoznia, mivel nem értette. Mikor hazamentem jó pár napig kereste az anyját, és nem mertem elmondani neki hogy nincsen többé. Mikor végül megettem, szegény nagyon összetört. Nem is lehettem velük, menekültem otthonról, így egy időre a nővéremhez kerültek. Borzalmas volt őket is elveszíteni, de nekik még rosszabb volt. Minél hamarabb igyekeztem vissza térni a való világba a családomhoz, és újra magamhoz vettem őket. Lett egy jól fizető állásom, így a dolgok elcsendesedtek. Starlából fodrász lett, és nyitott egy kis üzletet otthon, ahol Haley segített neki a mindennapi munkákban. Haley szerelmes volt egy fiúba. Szerencsére ő is viszonozta és gyönyörű, irigylésre méltó kapcsoltuk volt. A lányaim végre boldogok voltak… Egy nap azonban Haleyt behívták a korházba egy iskolai vizsgálat eredménye miatt.  Ott megállapították hogy a lányom halálos májrákban szenved. Ez tavaly márciusban történt. Itt minden összeomlott. Hay állapota napról napra rosszabb lett. Májusban egy rohama után már iskolába sem engedtem. Starla eladta az üzletét, és a pénzből fizettük Haley kezeléseit. Én egyre több szabadságot vettem ki, a barátja pedig egyre többet hiányzott és rontott az iskolában. Mindenki abban reménykedet, hogy felépül, bár nem sok esély volt rá. Az áttétek szépen elmúltak, de ekkor közölték velünk, hogy a májában lévő csomó hamarosan leállítja annak működését, és Haley meghal. Alex, a barátja nagyon kiakadt. Ő is elment donortesztre, de nem volt megfelelő, bár ő azt tudta előre. Semmi remény nem maradt csak találnak egy megfelelő májat, ami abban a pillanatban lehetetlennek bizonyult.  A fiú nem bírta tovább… öngyilkos lett. Nem lehetett megállítani, Haleynek pedig pont azon az éjszakán találtak egy donort egy motoros balesetből.  Másnap megműtötték, és mi a műtét alatt tudtuk meg hogy Alex halott. Azt hittük, hogy feladja… hogy ha megtudja, akkor inkább nem is fog küzdeni. Majdnem belerokkantam a fájdalomba, mikor a gyenge, törékeny kislányomnak elmondtam hogy élete értelme halott. Másik lányommal azon imádkoztunk, hogy nehogy ő is azt tegye magával… imáink meghallgatásra találtak, így Haley nem adta fel. Megkért minket, hogy vigyük el onnan, nem szeretne semmire emlékezni… ezért jöttünk mi most pont ide, agy látszólag nyugodt kisvárosba, ahol meg tud gyógyulni.

Gemma és Anne sírva hallgatták a hosszú monológot, míg egymás kezét szorították.

-   Robert, ha… ha bármiben tudunk segíteni, akkor szólj bátran!  - ajánlotta fel.

-   Lenne itt valami Anne… a házunk üres, és holnap szeretnénk elmenni bútorokat venni, szóval…

-   Persze hogy vigyázok rá! Mondd el mit kell vele csinálni, ha rosszul van, mit ehet, és lefertőtlenítek holnapra mindent! – hadarta.

-   Anne… én nem is tudom mit…

-   Semmit nem kell mondanod! Ha… ha esetleg az én gyerekeimmel történne valami ilyesmi, én bele is halnék. Midig mindenben segítünk, és nem említjük neki hogy tudjuk, rendben?

-   Rendben, köszönöm Anne.

-   Gemma?

-   Okés, én is vigyázni fogok rá, mintha a kishúgom lenne Harry mellett.

-   Anne, neked van még egy fiad? – lepődött meg Rob.  

-   Igen… éppen Los Angelesben sütteti magát. Fel is hívom – azzal kirohant egyenesen a telefon felé.

  

♪*♪

Mikor visszajöttek, tudom hogy mindent tudtak. A hozzám rendelt orvos elment, s mindenki körbeugrált. Az orvosi is és én is pontosan tudtam hogy testileg most semmi ok az aggodalomra… nekem csak a lelkemmel van a baj.  

3. fejezet

Sziasztok! 

Meghoztam a következő részt, ez még kicsit sírós, de a többi már happy lesz... aránylag. Van egy nagy hibája a blognak... elcsúsztam ez időpontokkal, szóval minden egy évvel később kezdődik el... már átírtam a fejezeteket, csak jeleztem. Na jó olvasást! 

2011. január 12.

Valami ordibálásra egyszerre kipattant a szemem. Körülnéztem, de a korteremben minden a helyén volt.  Megdörzsöltem a szemem, majd nyújtóztam egy nagyot.  Lassan és óvatosan feltápászkodtam, majd elsétáltam a szemben lévő üvegablakig, majd kinéztem rajta.  A temetés óta ez a mindennapi rituálém. Csak állok ott, és nézek ki a fejemből. Van hogy az életemről gondolkozok, – ami lássuk be nem a legcsodásabb -  vagy pedig csak rá gondolok. Azt, amit nekem jelentett, az egyszerűen leírhatatlan. Most, hogy nincs többé, olyan mintha kitéptek volna valamit a mellkasomból… Üres vagyok, üres s merev.

A dolgok kissé másképpen alakultak, mint ahogy reméltem. A két hétből három lett, mivel még elvégeztek rajtam valami utókezelésfélét – bár azt bejárva is lehetett volna, de nem akartam többé oda hazamenni – és apa terveinek megvalósítása sem volt zökkenőmentes. A londoni állásról lecsúszott, s így ugyanolyan ügyvédi pozícióban talált munkát egy angliai kisvárosban. Miért nem Amerikában? Mert elég rossz emlékek kötnek ide, és jelenleg egy dolgot szeretnék: felejteni. Felejteni és új életet kezdeni.

Nyikorgásra lettem figyelmes. A szoba ajtaja kitárult, s Claire lépett be rajta egy tálcával, s egy kisebb edénnyel.   

-   Szokásos időben a szokásos helyen – mosolyodott el. Igen, már hozzászokott hogy minden reggel itt talál. Nagyon jóba lettem vele, segítőkész és figyelmes velem. Sikerült elintézni, hogy ő csináljon minden velem kapcsolatos dolgot, ami egy nővérre tartozik.  - Hoztam a reggelit, és aztán elkísérlek az utolsó vizsgálataidra.

-   Köszönöm – villantottam műmosolyt. Visszaszenvedtem az ágyig, majd bebújtam a takaró alá.

-   Haley, bújj elő, enned kell! – nevetett.

-   Nem akarok enni! – vágtam vissza.

-   Ha nem eszel, akkor nem mehetsz innen sehova! – utáltam, ha ezzel fenyeget, de egy hónap bezártság után már nagyon el akarok innen kerülni.

-   Rendben – majd kibújtam a takaró árnyékából, s ránéztem a reggelimre.  Nem igazán indította el a nyálelválasztásomat a zabkása, de valamit valamiért.

Nekikezdtem elmajszolni az elém lerakott zabkását, míg Claire figyelte mozdulataimat.  A falatokat csak csúsztattam le a torkomon, de még mindig jobb mint az, hogy két hétig nem ehettem. Hát igen, először be kellett épülnie az új májnak mielőtt még leterhelném.  A három hét alatt egyre jobban erősödtem, de már nem vagyok önmagam.  Teljesen elveszte, és úgy érzem, hogy már sosem leszek a régi…

Amikor olvasom Alex levelét – ami elég gyakori -  csak potyognak a könnyeim.  Nem elég hogy elveszítettem az életem értelmét, de még magamat sem találom. Hiába írta hogy éljek, és legyek szerelmes, de innentől kezdve senkit nem engedek közel magamhoz… Nem hagyom, hogy más is tönkretegye magát miattam, mellesleg én sem szeretnék többet csalódni… Igaz hogy a szerelem a világon a legcsodálatosabb dolog, de egyben a legfájdalmasabb csapás is.

Miután mindent beleadtam, és a lehető legtöbb zabkásamennyiséget magamba tömtem, – bár még így is több mint a fele megmaradt – Claire előállt a gyógyszereimmel. Borzalmas volt mindennap leszenvedni a tizennyolc darab kapszulát.  Antibiotikumok, kilökődésgátlók, vitaminok, és emésztést segítők.  Ebből a mennyiségből továbbra is szednem kell majd hat vagy hét darab bogyót.  Mindig rosszul lettem a bevételükkor, de ilyenkor Alexre gondoltam. Hogy milyen boldog volt mikro enni, vagy inni látott… ha lefekszem még mindig zöld szemeire gondolva merülök álomba.

Még vért vett tőlem, majd rám kapcsolta az utolsó adag infúziót is.  Háromnegyed óra múlva elindultunk az utolsó vizsgálatokra.  Azt is fárasztó volt végigcsinálni… egyik vizsgálóból a másikba, majd be az orvoshoz… még jó hogy befutott Starla és apa.

-   Szia szülinapos! – üdvözölt Star egy hatalmas öleléssel. Jahát igen… ma van a szülinapom. Régen sokkal kellemsebb érzés fogott el ezen a napon.

-   Kicsim! Boldog születésnapot! – tett hasonlóképpen apa is.

-   Sziasztok – bújtam oda egyszerre mindkettőjükhöz…

-   Tessék az ajándékod! – nyújtott oda nővérkém egy kisebb dobozt.

-   Óóó… nem kellett volna – hálálkodtam, miközben bontogattam ki a csomagot. A dobozban egy ezüst karlánc pihent meg – Köszönöm szépen! – kaptam szám elé a kezem. – Nagyon szépen köszönöm! – Öleltem meg ismét.

-   Semmiség… apa te jössz – nézett rá a mellettem álló borostás férfira.

-   Parancsolj Hay – nyújtotta oda a kis selyemszütyőbe csomagolt valamit. Kinyitottam,de újabb csomagra találtam benne: egy pamut ruhaanyagba volt tekergetve valami nehéz. Azt is kicsavargattam majd megpillantottam a belebugyolált ékszert. Egy csodálatos antik nyaklánc volt benne, aminek kinyitható medálja volt. Hosszú, egyszerű láncazata volt bronzos színben. A medál hátuljára volt gravírozva. A szó egyszerű, mégis megható volt: Kislányomnak. – Öhmm még a nagyapám adta az anyámnak… ő pedig tovább Mary néninek. Mivel Marynek nem született lánya…nekem meg kettő is van, szóval…  – dadogta.

-   Ez gyönyörű… könnyeztem be – de mit kap Starla?

-   Nézz bele! – a medál belsejében két aprócska fényképhely volt. Egyikben az én, másikban a Starla fényképe díszelgett.

-   Szeretném ha nálad lenne – simított végig vállamon Star.

-   Biztos vagy benne? – kérdeztem vissza.

-   Abszolút – mosolyodott el.

 Apa bennmaradt megvárni a zárójelentésemet, és beszélt az orvossal, míg Starla elvitt megfürdeni.  Már sokkal jobban tudtam mozogni, mivel nem voltak csövek, s a seb is gyógyulgatott befelé, de még így is egy hatalmas vágás éktelenkedett a hasamon.

A fehérneműim és a kötésem fölé felhúztam egy farmer csőnadrágot egy rózsaszín pólóval. Rá egy hosszított kötött kardigánt hogy ne zavarja a sebet, s egy bokacsizmát. Nyakamba akasztottam új láncomat, begyűrtem a kardigánom alá, s karomra tekertem karkötőmet. Felvettem a parókámat, amivel már eléggé emberien néztem ki, nem úgy, mint egy horrorfilmben. Végül felvettem parókámra a fehér sapimat, hosszított bézsszínű kabátomat, s barna sálamat. Visszaindultunk az orvosi szoba felé, de apa még bent volt. Kaptam az alkalmon és megkerestem Claire-t.

*

-   Hiányozni fogsz kislány! – ölelt magához Claire.

-   Te is nekem! – viszonoztam, majd bemásztam a már indulásra kész taxi hátsó ülésére.

 Rascal Flatts - Why

A kocsi motorja beindult, s elgördült a járdán. Integetve néztem ki az ablakon búcsúzva a régi életemtől, ismerősöktől…  Ez darabig csak merengtem önmagamban, majd hirtelen észbe kaptam.

- Állj! Azonnal állj! – ziháltam.

- Haley, nyugodj meg! Mi a baj? – faggatózott apa, de  taxisofőr ijedségtől remegve már leparkolt az első adandó helyen.

- Vennem kell virágot. Kettőt… - apuék összenéztek.

- Mindjárt indul a gépünk.

- Megkockáztatom. – hosszú csend következett.

- Na jól van, rendben, de haladjunk! – mondta ki a végső szót apa.

Az első virágboltba szaladtam be, majd egy csokor levendulával s egy szál vörös rózsával léptem ki az ajtón.  A temető bejáratánál kissé megfutamodtam… van nekem elegendő lelki erőm ehhez? Lennie kell… muszáj lennie. Átléptem a kovácsoltvas kerítés másik oldalára, s elindultam a sírok között. Apa és Starla nem sokkal mögöttem kullogtak,  de nem akartak utolérni, amit nagyon megköszöntem. Első utam anyához vezetett. Elolvastam a sírfeliratot, amire könnybe is lábadt a szemem:

                                                Clarissa Hamilton Abott

                                       Élt: 1972. május 19. – 2000. június 06.

                                       „Emlékét nem feledteti el semmi, örökre szívünkben hordozzuk.”

Szememmel találtam egy vázát, amibe beleállítottam a csokrot. Egy ideig tétováztam, majd megszólaltam:

-   Anyukám… elmentél, s itt hagytál engem, pedig most igazán nagy szükségem lenne rád. Szenvedtem eleget, de még most is szenvedek. Tanácsokra lenne szükségem, amiket tőled kérnék, de te nem lehetsz ma itt velem. – szipogtam, majd térdre is rogytam – nem tudtam megbeszélni veled a szívügyeimet, s az első alkalmat… nem tudtam kinek mesélni érzéseimről, nem tudtam elmondani gondolataimat. Miért hagytál itt? Miért? Annyira szükségünk van most rád… Starla feladott mindent csak hogy velem lehessen… az üzletet, a saját életét is. És apa… halálra dolgozta magát a kezeléseim miatt… Alex pedig… tönkretettem az életét… már nincs itt velem, ahogyan te sem. Talán az lenne a legjobb ha én is a másik oldalon lennék . töröltem le össze-vissza folyt könnyeimet. Szeretlek anya. Maradj velem! – feltápászkodtam, majd folyattam túrámat a sírkövek között.

Csak néztem ki a fejemből… nem messze tőlem éppen egy temetés zajlott. Láttam ahogy a férfi és a nő csak kapálóznak lefelé a sírgödör felé… elveszítették őt. Elveszítették a gyermeküket. Gyorsan meg is gondoltam azt az „én is a másik oldalon lenni” ügyet. Elképzelni ahogyan  apa és Starla ugyanezt művelik, és ha Alex élne akkor ő…ő is ezt tenné.

Nemsokára elérkeztem a keresett helyre. Egy hatalmas diófa alatt volt a sír. Odaálltam a hollófekete sírkő felé, majd újra elkapott a sírás.

                                                William Alexander Hill

                                       Élt: 1993. augusztus 01. – 2010. december 12.  

                                       „. Emlékedet nem fedi el sem homály, sem köd, sem por. Elvégre mi is porból lettünk s porrá leszünk”

Olvastam hangosan az idézetet. A már régóta szorongatott vörös rózsaszálat ráhelyeztem a sírkő tetejére, majd leültem annak szélére.

-   Alex  - kezdtem el – nagy butaság volt az, amit tettél. Nekem is meg kellene ölnöm magam, mert te ugyanezt netted magaddal, csak én  ennyi szenvedés után félnék itt hagyni apát és Starlát… Mit gondoltál? Ennyire nem bíztál a felépülésemben? Valóban kétséges helyzet volt, de attól… attól még – már nem tudtam beszélni sem a szaporodó könnycseppektől – attól még nem kellett volna feladnod a reményt! És megírtad a levelet… tudom hogy nem hagytál itt, de így nem láthatlak, nem hallgathatlak, nem érezhetlek.  Borzalmasan egyedül érzem magam nélküled és joggal. Nagyon haragszom!

Egy ideje már üldögéltem Alex sírjánál… nem tudom, mintha éreztem volna a jelenlétét. Magam mellett éreztem őt, még ha nem is volt valós. Ott volt velem.

-   Mennünk kellene – fogta meg egy kéz a vállamat.

-   Rendben csak… még elbúcsúzok. – felálltam és a sír felé fordultam. – Szeretlek Alex, és mindig foglak bármi is történjen! Mindig keresni foglak az égen és követi fogom a csillagokat… Sosem felejtelek el! Szeretlek! – mondtam érzésekkel teli, mintha a személy mellettem állt volna.

*

Az A20-as Londonba tartó járat utasai megkezdhetik a beszállást!  - ismételte el a bemondó angolul, franciául, németül, végül spanyolul.

Sétáltam a sok ember között, és nézelődtem. Az a tömeg és hangzavar nem hiányzott nekem. Egyre több ember s egyre nagyobb zaj… A csomagjainkat már ellenőrizték, már csak rajtunk volt a sor. Bő negyed óra volt a személyi vizsgálat hármónknak, azalatt a gép még kétszer figyelmeztetett a beszállásra.

Az A20-as Londonba tartó járat utasait megkérnénk hogy fejezzék be a felszállást!

Átmentem a hatalmas kapukon, majd végül felértem a repülőre. Helyet foglaltam a jegyemen szereplő helyen, majd megvártam míg családom is ideér.  Még ültünk egy darabig, majd bemondták a gép indulását, s éreztem ahogyan alattam megmozdulnak a kerekek. Nem sokkal később egy kisebb lökődés jelezte hogy felszálltunk. Úton vagyok Anglia felé… egy új élet, amiben a csillagokat követem.

2. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a második részt, de szerintem zsepi elő, mert én így is bőgtem, ja és nézzétek a dátumokat mert fontos! Na ennyi lenne, plusz egy kis zene ajánló: Birdy - Skinny Love

2010. december 15.

Szememet már hajnal fél ötkor nem lehetett tovább letapasztva tartani,  ami köszönhető volt a Jacksonville-i napfénynek és a visszavonhatatlan búskomorságomnak. Friss műtötten még nem szabadna egyedül járkálnom, de úgy éreztem, hogy muszáj kinéznem a világba, hogy ne csak a négy falat lássam. Lassan, és csendesen lehúztam magamról a takarót, és igyekeztem felülni. Nem ment… Borzalmas és egyben elviselhetetlen fájdalom költözött a mellkasomba. Olyan érzés, mint ami attól tart, hogy túl élem az általa okozott kárt. A fájdalommal nemtörődve erőt vettem magamon, és öt perces borzalmas fájdalmakon keresztülmenve sikerült felölnöm. A szemem sarkából láttam, hogy a kötésemen egyre nagyobb vörös folt kerül látótérbe.

Tovább küzdtem… Hogy miért? Mert már nem volt miért élnem. Feltápászkodtam, és az infúziós állványra kapaszkodva elsétáltam az ablakig.  Borzalmasan fájt, de ha ezt kell tennem, hogy közelebb érezzem magamhoz, akkor megteszem.  Kinéztem az ablakon, és elkapott a sírógörcs. Arra a napra emlékeztetett, ami előtt kiderült ez az egész, amikor még boldog voltam, és volt értelme mindennek. Most már nincs értelme semminek. Hiába hajtottak rajtam végre életmentő műtétet, – ami megjegyzem az orvos szerint remekül sikerült - én már nem akartam élni.  Elszállt belőlem az élet, és mostmár  nem kűzdök semmiért, avagy semmi ellen.

Ha nem sikerül meggyógyulnom, akkor nem harcolok tovább az életemért, mert nem látom az értelmét. Az én életemnek kihalt az értelme, és én is vele akarok halni. Azonban, ha úgy esne, hogy jobban leszek, és a gyógyulás felé húz a sors, akkor nem fogok ártani saját életemnek, hiszen ő ezt nem akarná, sőt így semmibe venném az áldozatát.  Áldozat – mosolyodtam el – ez minden csak nem áldozat. Ahogy a könnycseppek csak hullottak, felébredt bennem minden együtt töltött perc emléke... de ő ezt eldobta, mivel feladta a reményt… Pedig mindig is mondogattam neki, hogy a remény hal meg utoljára… 

Nekifeszültem, és egy erős mozdulattal megpróbáltam kitárni az ablakot. Ennek eredményeképpen meginogtam, s kis híjára a földre zuhantam, de szerencsére megtartott az állvány, amibe erősen kapaszkodtam. Megforgattam a kilincset, s a nyílászáró kinyílt. Feltárta nekem szülővárosom életét. A Nap még csak alig látszódott a magas épületek árnyékában, de még így is fénybe borította az egész várost. A belvárosban már indult az élet, az emberek indultak dolgozni, gyerekek iskolába. A külváros viszont titkokat hordozott, mivel akkora csendet sugalmazott, hogy összezavarta azt a kevés épelméjű gondolatot a fejemben. Beleszagoltam a levegőbe, s egyszerre éreztem a friss illatokat a város büdös szmogjával keveredve. 

Nyikorgást hallottam. A privát korházi szobámba vezető nyílászáró kinyílt, s belépett rajta egy nővérke, aki sietős léptekkel, és aggódó arckifejezéssel lépett elém.

-          Kisasszonyka! Önnek nem szabadna egyedül járkálnia! Nincsen rosszul? – fogta meg a kezem.

-          Én csak… néztem a Napfelkeltét. Mintha véget ért volna valami… - az a baj hogy itt nem csak „mintháról” van szó.

A fiatal fekete hajú asszonyka a szemembe nézett, elmosolyodott, majd az ágy felé húzott. – Napfelkelte… nem hiszem hogy valami vége, inkább egy új kezdet – mosoygott bíztatóan.

- Lehet… remélem.

A nővér visszasegített volna az ágyba, de én ehelyett megkértem hogy vezessen el a fürdőig.  Eléggé kényelmetlen egy fiatal tizenéves lánynak ha mindig kísérettel jár a mosdóba és segítséggel zuhanyzik.  De sajnos nem volt választásom. A fiatal nővel – akinek mint kiderült Claire a neve – összeszedtem a dolgokat, amire szükségem van,majd elindultunk. Elég ijesztő dolog egy korház sebészetén mászkálni, látni a szenvedő embereket, leolvasni az arcról hogy min mentek keresztül, ezért féltem is tükörbe nézni.  Lassan, de biztosan léptem be a zuhanyzófülkébe, és Claire segítségével igyekeztem minden tagom megmosni anélkül, hogy a kötésem alatt a seb elfertőződjön. Nagyon nem örült neki, mikor mikor meglátta a teljesen pirosra átázott vastag gézkötést.

A fürdés maga másfél óra hossza volt, az újrakötözés, a csövek átvezetése, lerövidítése, jó esetben kiszedése ennél kicsit több időt vett igénybe. Starla és apu olyan negyed kilenc körül értek ide.

- Szia kislány! – nyomott egy puszit az arcomra apu.

-  Hugi. – tette ugyanazt a nővérem – látom megfürödtél, és talán egy kicsit jobb színben vagy.

- Muszáj erősnek lennem. – válaszoltam úgy, hogy tényleg erőlködnöm kellett hogy ne sírjak újból.

Kijelentésemre nem érkezett válasz, inkább kerülték a témát. – Elhoztuk neked a ruhákat, és apuval vettünk neked egy parókát is. – magyarázta Starla, miközben előhúzta a táskából fekete térdig érő bársony ruhámat, és a hozzá mondott parókát. A paróka hasonlított az eredeti hajam színére, és a hossza és formája sem volt sokkal másabb.

*

- Ideje öltözködnöd! – hívta fel Star a figyelmemet olyan fél tíz előtt. Az eddigi időt rendesen elbeszélgettük, pontosabban engem faggattak hogylétemről.

- Öhm.. én kölcsönkérek egy tolókocsit… - azzal apa kilépett a szobám ajtaján.

- Mi van apuval? – kérdeztem, mert egy ideje éreztem, hogy körülötte semmi sincs rendben.

- Nincsen semmi, kicsit kivan – hazudta.

- Komolyan kérdem, és kérlek ne hazudj! – makacskodtam.

- Rendben. Igazából nagyon le van csúszva… - nézett rám komolyan testvérem. – Előled jól titkolta, de engem nem tud átverni. Kiakasztja ez az egész dolog. Pár hónapja már az alkoholba menekült… nem sok kell hozzá, hogy elveszítse az állását.

- Meg kell nyugtatnod! – próbáltam szóhoz jutni, mikor a ruhámat próbálták rám szuszakolni, de a sok kiálló csőtől ez elég nehezen ment.

- Próbáltam, de… majd te. – hárította rám, de igaza van. Én is tudom, hogy én tudom megnyugtatni annyira, hogy újra tudjon élni.

Tíz óra után már rajtam volt a ruha, sőt még a parókát is a fejemre rakták. Teljesen készen álltam, így eldöntöttem hogy veszek magamra egy pillantást a tükörben. Ahelyett hogy engedtek volna kisétálni a fürdőig, apa behozatott egy nagyobb darabot egyik vizsgálóból. Mielőtt elém tartották volna, behunytam a szemem, hogy lelkileg felkészüljek a látványra.

Lassan kinyitottam a szemem, és belebámultam a tükörbe. Két fáradt és meggyötört szempár nézett vissza rám. Arcom beesett, és hulla fehér. Az eddig élénk kék szemeimben kihunyt egyfajta fény, és most sötétséget sugároz. Nincs benne az az erő, ami eddig volt.  Testem félelmetesen vékony volt, és nem egy helyről lógtak ki zsinórok. Olyan szinten álltak ki a csontjaim, hogy be tudtam volna nyúlni a csont és bőr közötti hézagba.  Megijedtem magamtól. Szó szerint megijedtem magamtól.  Az az életvidám lány, aki voltam eltűnt, s helyette egy üres szellem került.

-          Indulni kellene… - hallottam egy hangot mögöttem.

-          Biztos ezt akarod? – kérdezte egy másik. – Lehet jobb lenne pihenned.

-          Akarom.

*

Túl gyors volt ez az autóút, mivel a kocsi már le is parkolt a temető előtt.  Nem szállhattam ki, mivel apa ragaszkodott hogy ő maga ültessen bele a korházi tolókocsiba.  Egyre jobban féltem. Féltem attól, hogy látnom kell őt, de úgy hogy már nem dobog a szíve. Hogy már nem néz rám, és nem szól többet hozzám.  Mert nem tud… Félek, hogy a családja elküld, mivel csakis miattam lett öngyilkos… Nem akarom, hogy utáljanak, de az én hibám… csakis az enyém. Miattam veszítették el a fiukat, testvérüket, vagy unokájukat.

Egyre közelebb értünk a gyászoló tömeghez. Egyre gyorsabba vert a szívem, és attól tartottam, hogy ott ájulok el, hiszen nem kaptam levegőt az idegtől. Azt hiszem észrevettek, mert döbbent szempárok szegődtek rám és családomra. Elindult felém Alex anyukája Dora, és eleresztett felém egy nagyon halvány, gyenge mosolyt.

-          Szervusz Haley.

-          Dora… nem zavarunk?

Hosszan végignézett rajtam, majd így felelt: - nem, dehogy is. Haley, ne emészd magad! Ez nem a te hibád…

Lehet nem az én hibám, de miattam történt.  Folytattuk utunkat a sírárok felé, de kellemetlen volt, hogy mindenki nézett minket. Alex apukája hasonlóképpen odajött, mi pedig részvétet nyilvánítottunk.  Kicsit távolabb álltunk meg a többiektől, de halló-és látótávolságba.  Mikor kihozták a ravatalozóból a koporsót és meglehetett nézni a halottat, azt hittem belezuhanok az árokba. Minden álmom volt őt újra látni, de nem holtan… Egyik felem harcolt a másik ellen, hogy ne lássam többet, vagy szenvedjem meg.

Győzött az erősebb, szerelmes felem, és apu segítségével kimásztam a székből, és elindultam a koporsó felé.  A lábam remegett, mint a nyárfalevél, és ez látszódott is. Az emberek csak bámultak rám, de nagyrészüket ismertem. Undorral néztek végig rajtam, kinézetem- és Alex halála miatt. Undorodtak tőlem, nem bírtak elfogadni, és engem okoltak Alex halála miatt. Meg is értem őket… jelenleg én is utálom magam. Megöltem az embert, akit a világon a legjobban szerettem… és szeretem még mindig.

Odaléptem apával a bükk barna fa koporsó elé, s lassan belenéztem. Ott feküdt életem szerelme. Egy öltöny-nadrág ünnepi kombinációt viselt fehér inggel, nyakkendővel. Arca hófehér volt, de nyakán látszódtak a kötél által okozott sebek. Volt ott némi személyes tárgy is.

Meghatódva vettem észre, hogy kezei közt volt  az első évfordulónkra vett kettétört szív egyik darabja. A másik nálam volt, és mindig is úgy vigyáztam rá, most kiváltképp fogok.  Ha apa nem szorít erősen, akkor már régen a padlón lennék.  Még utoljára ránéztem arcára, és erősen az emlékezetembe véstem.

-          Apa, menjünk innen.

Amint ezt kimondtam, már fordult is meg, és visszavezetett az ülőhelyemhez. Megint fájt mindenem, de legfőképpen a szívem. Végigsírtam az egész temetést, az összes beszédet, és nem lehetett volna leállítani.  Csak sírtam, sírtam, és sírtam. Tudtam, hogy sosem fogok már boldog lenni. Utána akarok menni, de ő pont azért tette ezt magával, mert nem bírta elviselni, hogy esetleg én távozom erről a világról.  Miután már véget ért a szertartás, és mindenki indult az autók felé, de én nem engedtem, hogy eltoljanak. Starla és apa csak bámultak, de én akkor is erőt vettem magamon, és egyedül, segítség nélkül elsétáltam a sírgödörig. Most erősebbnek éreztem magam, úgy éreztem, mintha itt lenne velem…

Egy vörös rózsaszálat – amit már órák óta szorongatok – óvatosan ráhajintottam a koporsó tetejére.

-          Hhh… Szeretlek Alex, sosem foglak elfelejteni. – azzal visszasétáltam apuékhoz, és fáradtan beledőltem a székbe. – Mehetünk.

Nehéz időszak volt ez a mostani, de én mégis most sírtam a legtöbbet… nem tudom hogy meggyógyulok-e, de azt tudom hogy nem maradhatok itt. Már az autónál voltunk, de Dora odaszaladt elém.

-          Várj Haley! Alex hagyott neked valamit – szipogta , s közben átnyújtott egy kis összetekert papírdarabot. – Elfelejtettem odaadni…

Halványan válaszoltam valamit, de ő már indult is vissza. Az út a korház felé – persze haza még nem engedtek, ezt a temetést is órákig szervezték apuék hogy kijöhessek – nagyon csendesen telt. Felkísértek a harmadik emeleten lévő sebészeti szobámba, Starla segített visszaöltözni a pizsamámba, apa pedig eltűnt valamerre.

Mikor már az ágyban feküdtem, mindketten leültek velem szemben egy-egy székre, de nem szóltak.  Éreztem, hogy nekem kell megtörnöm a csendet:

-          Apa, mikor mehetek el innen? – mondtam erőtlenül, szinte suttogva.

-          Az orvos azt mondta, hogy csak két hétig kell itt maradnod. Utána hazajöhetsz hozzánk.

-          Nem akarok haza menni… - jelentetem ki.

-          Tessék? – döbbent meg nővérem reakcióm hallatán.

-          Oda haza biztos nem.  El akarok menni innen. Új életet szeretnék kezdeni. Ha úgy alakul hogy meggyógyulok, akkor nem akarok az életemnek erre a szakaszára emlékezni.

Apa hosszan elgondolkozott, majd így felelt:

-          Rendben… hova szeretnél menni?

-          Mindegy, el innen, el Amerikából. A kórházból már nem szeretnék visszatérni soha a házunkhoz.

-          Ha ezt szeretnéd mindent megteszek érted… - egyezett bele.

-          És persze magadért és Starláért is. Nektek sem tesz jót ez a környezet.

-          Ez így igaz – helyeselt nővérkém.

Hosszas csend következett. Hallgattam a kinti eső csapkodását, és a bent lévő falióra ketyegését.

-          Haley – fogta meg államat apu – amint kiengednek a korházból, elmegyünk innen. Mindent elintézek a nővéreddel, új állást, házat, és mindent amit kell. Te ne törődj semmivel, csak gyógyulj!

Ebben állapodtunk meg. Olyan este féltizenegy körül elbúcsúztak, s én magamra maradtam. Eszembe jutott a levél, amit Dorától kaptam. Kikotortam, majd kihajtogattam az összegyűrt papírfecnit.

„ Drága Haley-m!

Nem tudom hogy vagy, de remélem hogy nagyon jól. Amikor én eltávoztam, kissé borús volt a helyzet, de én bíztam benne, hogy alakulnak a dolgok. Sajnálom hogy magadra hagytalak, de én már nem bírtam nézni a szenvedéseidet. Túlságosan szerettelek ahhoz, hogy végignézzem. A végére elfogyott az erőm, de tudom hogy te erősebb vagy, és tudod egyedül folytatni az utadat.

 Ha ezt esetleg akkor olvasod, mikor mér nincs sok hátra, akkor tudd hogy nem kell félned. Én várlak téged a másik oldalon, de remélem, hogy még nagyon sokáig nem fogsz látni. Én viszont mindig nézlek téged egy csillagról, és vigyázom rád.

 Én hiszem, hogy szerettél, és hiszem hogy most nagyon nehéz neked, de ne add fel a szerelmet. Sose utasítsd vissza a szerelmet, mert akkor csak boldogtalanabb leszel, amitől én is az leszek.

Kérlek sose felejts el, de ne élj az emlékem árnyékában sem. Nem miattad tettem, amit tettem, hanem magam miatt, mert túl gyenge voltam.

 De te erős vagy, küzdj, szeress, emlékezz!

                                                                    A te Alexed”

1.fejezet

Sziasztok!
Hát nem vagyok elragadtatva a nagy olvasótábortól, és a rengeteg kommenttől, de ez még nagyon az eleje, remélem változni fog:). Egy jó tanács, és kis gondolkozás után rájöttem hogy több értelme van Haley szemszögéből írni, hiszen az ő érzéseit kell megismerni. Ez nem lesz olyan hosszú blog, de remélem  tetszeni fog, olyan 15 részesre terveztem. Íme az első rész!

2010. november 27.

-   Nyugodj meg kicsim, nem lesz semmi baj – nézett rám kétségbeesve Alex, miközben letörölte az ingére csapódott vért.

-   Ne haragudj… nem tesz jót a kemoterápia – motyogtam, miközben letöröltem e vért a szám széléről – azt hittem jobb lesz.

-   Hé – fogta két tenyere közé az arcom – jót is tesz, ettől gyógyulsz! – bíztatott könnyekkel küzdve.  – Nemsokára újra egészséges leszel!

-   Alex… - húztam végig kezeimet szinte már kopasz fejemen, amiben benne maradt egy marék haj. – Már megint… - néztem rá a hajcsomóra, amit a markomban szorongattam.

-   Semmi baj, cssssss! – azzal kivette a kezemből a hajat és elindult vele az ajtó felé.

Az szobám ajtajában összefutott Starlával, aki éppen befelé tartott egy pohár gőzölgő

valamivel.

-   Rosszul van? – hallottam kérdését.

-   Már megint vért hányt… teljesen el van keseredve, és elvesztette a reményt. – suttogta Al, de én mégis kihallottam.

Starla amint meghallotta rohant befelé. Vetett rám egy bíztató pillantást, majd lerakta a bögrét az éjjeliszekrényemre, és leült mellém az ágy szélére.

-   Rosszul vagy? – nézett bele szemembe félve.

-   Semmi baj, megvagyok – villantottam felé egy halvány mosolyt.

-   Menjünk korházba?

-   Nem szükséges, jól vagyok.

Egy ideig csak bámult a szemembe, majd eszébe jutott az ígérete, miszerint nem cipel korházba, ha csak én nem kérem. – Rendben, de szólj, ha valami baj lenne. Hoztam egy kis forró teát. Nem kérsz? - ajánlotta

-   Nem… - feleltem közönyösen.

-   Innod kell, különben kiszáradsz megint! Haley, ennyit tegyél meg a kedvemért! A te érdeked is – itt megteltek könnyel a szemei – mellesleg nem akarlak téged is elveszíteni.

Nem akartam fájdalmat okozni, főleg nem olyanoknak, akik szeretnek. Borzalmasan fájdalmas érzés volt minden nap látni az aggódó és féltő pillantásokat Starlától, Aputól és persze Alextől.  Szegény Alex… nem akarom, hogy folyamatosan értem aggódjon, hiszen egész nyáron velem volt, és mióta megtudtuk, a tanulást is nagyon hanyagolja. Nagyon felfordultak a dolgok fél év alatt, mindenki értem aggódik. Nem akarok a figyelem középpontjában lenni, de őszintén megvallva igen válságos a helyzetem.

 Mióta beteg vagyok, apunak még többet kell dolgoznia, mivel fizetni kell a kezelés költségeit. Utálom hogy miattam hajtja túl magát a munkahelyén, és itthon is folyton körülöttem sürgölődik. Starla viszont otthagyta a fodrász állását, és folyton velem van. És Alex… látni az arcát, semmit nem eszik, és legalább öt kilót fogyott március óta. A szülei nagyon aggódnak miatta, de meg is értem, mert én is nagyon aggódom. Májusban jártam utoljára iskolába, mert onnantól kezdve folyamatosan jártuk a korházakat, kezeltek, ott volt a nyár is - ahol egy ideig tünetmentes voltam – majd az új tanévben már nem mehettem vissza, annyit romlott az állapotom. 

 Ha már attól is jobb kedvük derül, ha látnak inni egy korty teát, akkor megteszem. Engem már csak az éltet, hogyha látom őket mosolyogni, ami nagyon, de nagyon ritka.

-   Rendben – majd remegő kezemmel elkezdtem nyúlni az éjjeliszekrényen lévő bögréért, de nővérem megelőzött. Erőt vettem magamon, és elkezdtem lehúzni a bögre tartalmát. Éppen ebben a pillanatban lépett vissza az én szerelmem.

-   Iszik – nézett rá Star halványan mosolyogva.

-   Hála Istennek! – sóhajtott fel.

2010. december 11.

Mikor Alex elment, nyitva hagyta az erkélyajtómat, hogy lássam lemenni a napot. Starla segítségével kiültem egy fotelba, ami egyenesen arra néz, betakaróztam, majd folytattam könyvem olvasását.  Egészen addig olvastam, míg a Nap teljesen el nem tűnt volna a horizont alatt.  Nem vagyok biztos benne, hogy pont most kellett nekem kiolvasnom a Rómeó és Júliát, mivel az egészet végigkönnyeztem, és belegondoltam hogy ez lehetne az én helyzetemben is.

*

-   Jó éjt apa – simított végig kopasz fejemen apa lefekvés előtt. – Aludj jól kisvirágom!

-   Jó éjt neked is apu – motyogtam majd, nyomtam egy puszit az arcára. – Starla?

-   Hívom… - nézett rám egy műmosollyal majd kivonult a szobából.

-   Hugi – lépett be ajtómon csodálatosan szép testvérem – kérsz valamit?

-   Nem… de köszönöm. – kezemmel integettem neki, hogy jöjjön felém. – Jó éjt Star.

-   Haley, ne csináld, ezt folyton! Mindenkitől úgy köszönsz el, mintha már soha többet nem látnád! Kérlek ne, kitör a frász tőle! – méltatlankodott.

Erre mindössze annyi magyarázat volt, hogy tényleg úgy éreztem, hogy többet már nem fogom látni őket. Inkább nem válaszoltam, csak szorosan magamhoz öleltem, mint apát pár perce vagy Alexet két órája.  Ahogy kilépett a szobámból, nem sokkal később elnyomott az álom,a mit nem is bántam, mivel csak önmagamnak megvallva borzalmasan éreztem magam.

Az éjszaka közepén felriadtam arra, hogy rettenetesen ráz a hideg. Felültem az ágyamban és már nem bírtam… egyik percben elkapott a hányinger, a másikban már tiszta vér volt az ágyneműm. Érzékeltem, hogy a házban csattognak a nyílászárók, s hogy megjelennek felettem az emberek, de csak foltokat láttam. Szédültem, nem láttam, s lassan a hangoknak is csak az irányát fogtam fel, így belekapaszkodtam valami szilárdnak tűnő tárgyba. Azt szorítottam egy ideig, majd körülöttem minden elsötétedett…

Ahogy felébredte éreztem, hogy még mindig kapaszkodom, de valami puhábba.  Próbáltam nyitogatni a szemem, ami nagyon nehezen ment, de kivettem három ismerős arcot, és két ismeretlent. Egyre jobban kiélesedtek a képek, és feltűnt, hogy egy korházi ágyon fekszem. Körülöttem ott voltak apuék, Alex, és két fehérruhás emberke is.

Az ismerősök pánikos arckifejezése mellett eléggé elütött az orvosok jellegtelen, hideg arckifejezése.

-   Hogy van? – kérdezte egy mélyebb hangú magasabb orvos.

-   Hát… öhm… nem is tudom. – feleltem csordultig bizonytalanul.

-   Beszélhetnék önnel négyszemközt? – kérdezte.

-   Persze – erre mindenki felfigyelt. Tudtuk, hogy ilyenkor nem a happy rész következik, de nem akarom, hogy ők is velem legyenek, mikor közölnek…valamit.

A másik doktor, az alacsonyabb szőke hajú nő kivezette a többieket. Az z orvos odahúzott az ágyam mellé egy széket, majd leült, és arcát a tenyerébe fektette. 

- Miss…

- Szólítson inkább Haleynek! – közöttem bele, még mielőtt befejezhette volna.

- Haley… azt hiszem, hogy elég súlyos a helyzet.

- Mondja nyugodtan, fel vagyok készülve mindenre. – szólaltam meg megint, látva hogy az orvos elbizonytalanodik.

- Nos… rendben. Látva, hogy a kemoterápia használt, az áttétek eltünedeztek. Nagyobb probléma van  májánál… A daganat a háromszorosára nőtt az első vizsgálat óta. A mája már nem bírja ezt a megterhelést.  Fennáll a lehetőség arra, hogy bármelyik pillanatban leáll. Nem akarom megijeszteni, de úgy érzem, hogy ez a pillanat itt van a közeljövőben.

- Milyen… közeljövőben? – kérdeztem komolyan, miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon.

 Nagyot sóhajtott – ha nem találunk önnek májat, akkor nem valószínű, hogy megéri a karácsonyt.

-   Értem… - feleltem higgadtan – és a családom tudja már?

-   Nem… ön szeretné elmondani vagy inkább

-   Én szeretném – bólogattam.

Az orvos tiszteletben tartva döntésemet kiment, és tíz percen belül visszavonult Apa, Starla és Alex. Végig azon agyaltam hogy, hogy közlöm velük a rosszhírt.  Beléptek, és síri csendben leültek egy-egy székre. Hosszú percekig várták mondandómat, míg eltűnt a gombóc a torkomból és sikerült megszólalnom.

-   Szóval… - néztem rájuk úgy, hogy szinte minden másodpercben mással létesítettem szemkontaktust. – A betegség eléggé – ennyit mondtam, de Alex már a falat verte az öklével, Star csak sírt, apa pedig meredt maga elé.

-   Mennyi időd van? – zökkent i gondolatmenetéből apa.

-   Nem sok… olyan két hét. – híres voltam a nyers megfogalmazásomról, de nem húzom az időt, nem feszítem a hangulatot.

-   Nem! Én nem fogom végignézni ahogyan meghalsz!  Nem, érted Haley!?  - azzal Alex kirohant a szobából és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

Apáék nem tudtak volna elmozdulni tőlem. Tudtam, hogy nincs remény, és ebből kifolyólag megkértem őket hogy vigyenek haza.  Apa kivette az összes szabadságát az évben, és otthonmaradt velem, úgy ahogyan Starla is.

Másnap reggel, mikor felébredtem a saját ágyamban, Alexet pillantottam meg tőlem olyan fél méterre feküdni az ágyon. Belenéztem gyönyörű zölden csillogó szemeibe, s sajátomat lehunytam. Na ez az, amire utoljára emlékezni akarok: Alex gyönyörű zöld szemeire. Ha már a túl oldalon leszek anyával, majd neki elmesélem hogy mennyire boldog volt rövid kis földi életem.

-   Sajnálom – suttogta fülembe.

-   Semmi baj – simítottam végig kezem arcán, mitől kissé megremegett, majd leemelte arcáról, s szívére tapasztotta.

Az egész napot négyen töltöttük el, sőt délután még beállítottak Mary néniék és Alex szülei is. Próbáltam jókedvűnek lenni, ahogy mindenki, de senkinek nem jött össze. Senki nem akart mozdulni a közelemből, de én sem akartam otthagyni senkit.

Amikor este elmentek nagyon fáradt voltam. Mindenki hosszan magához szorított és könnyekkel küzdve búcsúzott el. Miután Starla megfürdetett, visszamásztam az ágyba, ahol még ott volt Alex.

-   Megvárom míg elalszol – simogatott.

-   Nem bánom - mosolyogtam rá.

-   Imádom ha mosolyogsz… - könnyezett be, mire én letöröltem a cseppeket.

-   Szeretlek.

-   Szeretlek mindennél jobban. – suttogta, majd kezünket összekulcsolva aludtam el.

*

-   Haley! – rontott be vidáman Starla. – Ébredj fel! Találtak májat! Egy balesetben meghalt egy motoros és… - hadarta – sietnünk kell a korházba! – ujjongott.

-   Komolyan? – néztem rá megdöbbenve.

-   Igen hugi, meggyógyulsz! – sírt az örömtől.

Apa is berontott a szobába, kirántott az ágyból és egyszer megforgatott a levegőben, majd visszarakott. – Star, kicsim csomagolj össze neki, mindjárt indulunk! – Ordította majd kiviharzott. Észrevettem hogy Alex már nincs ott, d enem is bántam, mert így is halálra aggódta magát.

Csak teltek a percek. Ezt sosem hittem volna. Pillanatok alatt megérkezett értünk a mentő, és pillanatok alatt a korházban teremtem egy ágyban, útban a műtő felé. Mire felfogtam mi történt, már beadták az altatót. Az utolsó dolog amire gondoltam Alex csillogó zöld szeme volt…

*

-   Ébredezik – hallottam egy ismerős hangtól.

-   Bizony – felelt egy ugyancsak ismerős hang.

Szúrós fájdalmat éreztem az egész testemben, de főleg a mellkasom tájékán. Felfogtam mi folyhatott le az elmúlt… nemtudommenyi időben, és nyitni akartam a szemem. Újra látni akartam a szeretteimet. Hosszas próbálkozás után sikerült kinyitnom a szemem, és megpillantottam aput és Starlát. Körülnéztem a zöld függönnyel övezett korházi teremben, de Alexet sehol sem találtam.

- Alex? – böktem ki végül, hátha felbukkan valahol, de csak egy fájó pillantást láttam apu arcán és néhány könnycseppet  Starláén.